A kifejezetten virtuóz fuvolairodalom gerincét a romantika és a huszadik század zenéje adta. Ez a zenetörténeti korszak meghatározó a számomra, de nem pusztán azért, mert virtuóz.
Ha Debussy Syrinx-ére, Chaminade Concertinojára, vagy Poulenc fuvolaszonátájára gondolok, először az jut az eszembe, hogy nincs az a zene, ami ilyen mértékben a fuvola hangjára lett volna szabva, mint ezek. És ott van még Mozart, akiről az hírlik, nem szerette a fuvolát. Nos, ezt én nem így érzem, amikor a fuvolaversenyeit, vagy a fuvolanégyeseit játszom. Ezek a klasszikus, romantikus, és huszadik századi művek azok, amelyek a legjobban megmutatják, hogy a hangszer, amin játszom, mire képes, és hogy milyen szépen tud szólni.
Mindenesetre virtuóznak lenni is jó, ezért is felemelő érzés egy-egy nagyobb felkészülési időszak után (amikor napi 8-10 óra gyakorlás a normális) előadni Paganini néhány capriccio-ját, Rodrigo fuvolaversenyét vagy Mendelssohn hegedűversenyének fuvola átiratát nagyzenekari kísérettel, a Karg-Elert chaconne-t, a Prokofjev szonátát, vagy Jolivet Chant de Linos-át vonósnégyessel és hárfával. A nagyszabású koncertirodalom mellett az etűdökről sem feledkezem meg. A zongoristák körében megszokott, hogy színpadon is játszanak ilyeneket. Én miért ne tehetném? Paganini, Bach, és Chopin etűd-átirataim mellett szeretek Köhlert, Andersent és Jeanjean-t is koncerten játszani. Ha máshogy nem, ráadásként.